Elbeszélés

Bolond Laci

Amit az ember gyerekként él át, és felnőttként gondol vissza rá, olykor megszépül, olykor átértékelődik vagy éppen akarva-akaratlanul, felvértezve az évek ránk rakódott tapasztalataival deformálódik, míg egyes történetek megmaradnak ugyan olyannak, amilyenek voltak, a saját helyükön.

Bolond Lacin talán senki sem nevetne most, főleg nem a fővárosban, ki tudja, talán még a borsodi falvakban sem, mert az emberek változnak, bezárkóznak, elszigetelődnek, elidegenülnek egymástól, elég mindenkinek a saját baja, és örömét is megtartja magának hét lakat alatt, nehogy valakik elvegyenek belőle.

Már majdnem teljesen elfelejtettem Lacit, és lehet, hogy soha nem is jutott volna eszembe, ha tegnap este nem váltogatom a tv-csatornát, mert az ember mindig keres valamit, vágyik valamire, töltekezne érzésekkel, impulzusokra vár, ha magányos estéin nincs másra várnia. Egyik csatornán egy aggastyán férfi éppen azt mondta egy tíz éves körüli fiúnak, hogy az angol nevek azért olyan hosszúak, mert odaragasztják a hivatásukat is, mint például az angolnak, aki a dombra ment fel és hegyről jött le, de csak akkor meséli el a történetét, ha végig is hallgatja, mert hosszú lesz. Kíváncsi lettem, én is végig hallgattam, néztem. Magával ragadott a film, és ki gondolta volna, hogy ma, talán pont ezért, talán csak azért, mert másak voltak az emberek, eszembe fog jutni Laci.

Azt gondolod, hogy egy kamaszról fogok mesélni? Tévedsz, Bolond Laci élete alkonyán rótta a falusi utcákat. Alacsony termetű volt, egyetlen kopott, koszos, szürke ruhát viselt mindig, amíg nem adott neki valaki egy másikat, hogy aztán az az egy legyen neki. Elnyűtt cipőjébe bújtatta lábait, összeragadt haját a szél fésülte, feketéllett a körme alja, de hát hol is tisztálkodott volna és főleg mikor, hiszen hosszú volt az út előtte napról-napra. Mennie kellet, fütyörészve, erdőn, árkon-bokron át, ha sütött a nap, ha esett. A zuhogó eső sem állította meg, mégis nagy volt a különbség közte és Fred Aster közt. Tudjátok mire gondolok, Ének az esőben. Laci is táncolt, ha kérték, és kérték tőle, mert ő is kért mindig valamit, de csak az asszonyoktól, hogy húzzák fel a szoknyájukat és mutassák meg neki a combjukat. Pajzán volt, perverz vagy csak egy vén bolond, aki éhesen is inkább jól lakott volna a női combok látványával? Az bizonyos, hogy nem volt senkije és nem volt semmije, de a környéken ismerte mindenki. Attól függően, hogy melyik asszonynak éppen milyen hangulata volt, kapott jó szót, vagy éppen rosszat, de azt sem igazi haragból, és kapott enni valót, néha-néha még egy-egy szoknya is fellibbent kacagások közepette. Amikor fellibbent, mert hát milyen a férfi, még kéri! – Húzza feljebb!
„Teccék még egy cseppet feljebb húzni!” Így mondta…
Ilyenkor is kapott valami élelmet. Fogta, tartotta reszkető kezében, mert a kezei mindig remegtek, ragyogtak a szemei, és szó szerint csorgott a nyála. Nem tudnám megmondani, hogy a darab kolbásztól és házi kenyértől, vagy inkább a felkapott szoknyától. Talán ő se tudná megmondani.

Nem tudni ki nevezte el Bolond Lacinak, nem tudom hány éves lehetett, de egyszer aztán nem jött többé a mi utcánkba.

Senkinek sem ártott, soha nem lopott, nem okozott kárt, nem panaszkodott. Panaszkodni se volt ideje, mert várta az út, az erdők, mezők és egy reménybeli asszony, aki felhúzza a szoknyáját, hogy boldog legyen.

2018.04.23.

Téves

Téves

Néhány napja, munka után még a rekkenő hőségben, nem most, amikor hirtelen lehűlt a levegő és vártuk, mikor tör magának utat a napsugár az egybefüggő, kellemetlenül szürke felhőtakaró alól, még az enyhülést kerestük mindannyian, szóval akkor, végre ettem, már amennyit az átlagember ilyenkor kívánkozik elfogyasztani, és leültem a laptopom elé.

Kisvártatva megszólalt a csengő, de miután nem régtől lakom itt és nem csengetnek sűrűn hozzám, nem is tudtam hamarjában eldönteni, hogy tulajdonképpen min csengetnek, az ajtón, vagy a kaputelefonon.
Első gondolatom a kaputelefon volt, felvettem, beleszóltam, semmi válasz, viszont csengettek tovább.
Igen, ez az ajtó lesz...
- Ki az? Kérdeztem, de nem kaptam választ. A csengő újból megszólalt.
- Ki az? Szólaljon meg, mert nem nyitom ki az ajtót.

- Itt van a Zsolti? - Kérdi tőlem egy érdes női hang...
- Nincs. Nem ismerek semmilyen Zsoltit.
- Akkor lehet, hogy fentebb lakik? - Érdeklődött a nő tovább.
- Lehet, nem tudom a lakók nevét.

Ez a válaszom kielégítőnek tűnt, mert elindultak, nem a felettem lévő emeletre, hanem a kijárat felé, jól be is vágták a földszinti bejárati ajtót.

Eltelt néhány nap azóta, hasonló szituáció. Hazajöttem munkából, ettem, most egy kicsivel többet, talán az időjárás jóvoltából, talán mert éhesebb voltam, aztán leültem a laptomon elé.

Megszólal egy csengőhang. Gyanús...,, azonban nem az ajtó irányából szökkent a füleimbe, még gyanúsabb...
Felálltam a fotelomból, hallgatóztam, mert gyanús volt, és mosolyogva a helyzetfelismerésemen, rájöttem, ez a dominós telefonom, aminek a számát nemigen tudja senki.

Felvettem a telefont és beleszóltam, ahogy ezt tenni szoktuk mindannyian.

- Tessék.
- Halló! Ott van Edit? - kérdi tőlem egy női hang.
- Nem, nincs itt. - feleltem.
- Nem is volt? - kérdi tovább.
- Nem, nem volt, nem ismerek Editet, de szerintem Zsoltival van. - Feleltem.
- Milyen Zsoltival? Ki az a Zsolti?
- Nem tudom, őt sem ismerem. Válaszoltam.
- Ja... Bocsánat, akkor lehet, hogy rossz számot hívtam.
És lerakta.

everking


Tartalom átvétel