Novella

Szüreti bálon

Azok a régi szüreti bálok, milyen jók is voltak… Emlékeim között egy különösen kedves nekem, de az bizonyos, hogy sok szempontból mindegyik egyforma volt. Olyan tizenkét éves lehettem, és mint minden évben, akkor is, már jóval az esemény előtt rengeteg megbeszélni valónk akadt a barátnőkkel, ezek közül a két legfontosabb dolog a ruha és a fiúk. Sose hallottam Mary Quantról, fogalmam sem volt róla, hogy ő az a divattervező, aki londoni butikjában először árusította a mini ruhát, de azt jól tudtam, hogy már ez divat, és akkor mi sem természetesebb, mint hogy nekem is ilyet kell viselnem majd a bálban. A szüleim igyekeztek mindent megadni nekem, mint egyetlen lányuknak, az új ruha sem maradhatott el. Világoskék szövetből lett megvarrva, elől 2 sor fényes gomb díszítette. Nem volt dekoltázsa, szemérmesen zárt, két-három centiméter magas, felálló körgallérral, ami középen ketté lett vágva, enyhén legömbölyítve. Ez, eddig meg is egyezett az elképzelésemmel, kivéve a ruha hosszát. Szigorúan térd alá kellett érnie, minden kérlelésem, könyörgésem ellenére is.
Már délután elkezdődtek a szüreti mulatságok, feldíszített szekerekre ültünk a lányokkal, a fiúk lóháton ügettek mellettünk és utánunk. Minden kapualjban kiültek a kispadokra, nézték a vonuló, daloló fiatalságot. Egy-egy helyen megálltunk, a kisbíró kikiabálta a mondókáját, mi táncra perdültünk.

- Hujujujj!

Aztán vissza a szekerekre rakott padokra, vagy éppen a szekér oldalára ültek ennek hiányában. Majd kirázta a lelkünket akár földúton mentünk, akár főúton, de tudjuk, vannak édes kínok, főleg, ha az a fiú is ott van a legények között, aki miatt annak a ruhának térd fölött kellett volna végződnie.
Akkor, 1969-ben a lányok nem mehettek egyedül semmilyen bálba, akkor sem, ha nem tizenkettő, hanem tizennyolc évesek voltak. Elkísérte őket, ahogy engem is, édesanyjuk, de még a nagymamájuk is. Csak is felügyelettel!
A fiúknak tőlük kellett felkérni egy-egy táncra, ha megengedték, akkor indulhattunk, aztán hozzájuk is kellett visszakísérnie.
A kocsmakert betonozott pódiumán már játszott a zenekar. Körben, magasan terebélyesedő gesztenyefák, megadva magukat az ősznek, pompás díszletet alkottak a szőlőkosárral együtt. A mulatság és a móka kedvéért, nagy szőlőfürtök csábították a tolvajokat, munkát adva a csőszöknek, akiknek felügyelnie kellett rájuk.
Emlékezetem szerint mindenki vidám volt. A barátnőimen mini ruha, úgy néztem a térdüket, kivillanó combjukat, mintha én is fiú lettem volna. Úgy vágytam, úgy sóvárogtam, csak egészen más okból. Megtelt a lelkem szomorúsággal, mint a szüreti puttonyok és dézsák kékoportóval.
Nem csupán a bánat hatalmasodott el rajtam, hanem a szégyenérzet is, hogy pont én, és pont most, amikor itt lesz Ő is, és végre nem csak elmegyünk egymás mellett egy sziát rebegve, hanem rátehetném a kezem a vállára, hozzá érhetnék. de egy ilyen ósdi ruhában… Azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy ha meglátja mit viselek, még a fejét is elfordítja, vagy ha nem, akkor biztosan kinevet és olyan lánnyal fog táncolni, akinek látszik a térde és felette még legalább tizenöt centiméter a combjából.
A barátnőim hívtak, hogy menjek, igyunk bambit, ahhoz sem volt kedvem, de felráncigáltak a székről. Nekik nem kellett engedélyt kérniük a gardedámoktól.
Nekem igen, hogy mehetek-e, de ebben nem volt semmi kivetni való, még biztattak is, hogy menjek csak, de vigyázzak magamra. Nem tudom mi bajom történhetett volna azon az alig száz négyzetméternyi területen, de akkor más világ volt. Az ártatlanság veszendőnek látszott még egy kézfogástól is.
Barátnőim tudták bajom okát, próbáltak jó kedvre deríteni, de ez olyan meddő kísérlet volt részükről, mintha csak arra szánták volna el magukat, hogy felgyorsítják az idő kerekét, és olyan korba kerülünk, ahol én szabom meg a szoknyám hosszát.
Kezemben tartottam a bambis üveget, lehorgasztott fejjel sétáltam visszafelé a helyemre, észre sem vettem, hogy szemben jön felém Ő, és ha nem köszön rám, egészen biztosan neki is megyek.
Összerezzentem az ismerős hangra, éreztem, hogy lángol az arcom, az üveget kis híján kiejtettem a kezemből. Szemlesütve visszaköszöntem. Még ma is érzem a lábaimban azt a remegést, amit akkor.
Olyan édes nevetése volt, sokszor nevetett vagy mosolygott. A világ összes karácsonyfájának az összes csengettyűje nem csilingelt olyan szépen, és nem volt hozzá fogható édességű szaloncukor sem.
Látva rajtam, hogy itt valami nincs rendben, ő is elkomorodott és megkérdezte tőlem.

– Mi a baj?

Nem akartam elárulni.
Odakísért a székemhez, aztán meg is kérdezte édesanyámtól, hogy felkérhet-e táncolni.
Megengedték.
Éppen egy lassú számot játszott a zenekar, a vállára tehettem a két kezem, ő megfogta a derekam, aztán óvatosan újból megkérdezte.

- Mi a baj?

Könny csordult végig az arcomon, szipogva próbáltam a fülébe súgni, csak hát majdnem kiabálnom kellett a nagy zajban.

- Hosszú a ruhám….

Elnevette magát, azzal a minden képzeletet felülmúló, szépséges hangjával, kicsit megszorította a derekam és súgta volna ő is a fülembe, ha nem lett volna kénytelen kiabálni, hogy halljam.
- Neked van a legszebb ruhád! Te vagy a legszebb!
Azóta, 69-től tudom, hogy divatok jönnek, divatok mennek, fiúk és szerelmek jönnek és mennek, sok helyen elmaradnak a szüreti bálok is, de egy dolog nem változik. Akinek tetszik egy lány, ha a ruhája le is marad a divattól pár évvel, akkor is az övé lesz a legszebb, nekem pedig ez maradt a legszebb szüreti bálom.

2015. 11. 06.

amoriana képe

A gyár titka

Átlagos napnak indult, reggel volt még, a gyár lassan benépesedett, lefőtt a kávé, leültünk az írógép mellé, mint máskor. Kicsinek jó kedve volt, arca fénylett a Nivea krémtől, barna szeme pedig a reggeli felestől. Gyorsan ránézett a naptárra, milyen névnap van, kit lehetne felköszönteni, hogy aztán az illemet meg nem sértve elfogadhasson egy újabb kupica pálinkát az ünnepelttől. Csalódottan dörzsölgette az orrát, mert bárhogy törte a fejét, egyetlen névnapost sem talált. Aztán megszólalt végre.
- Ki kell mennem a kisboltba, rossz a gyomrom.
Mindig rossz volt a gyomra, ameddig a megfelelő mennyiségű alkohol bele nem került.
Fél óra múlva vissza is ért, széles mosollyal a száján. A konyakos üveget jól belecsavarta egy selyempapírba és elrejtette az egyik szekrényben, majd felkacagott.
- De bolond vagyok! Az egyik szerelőnek névnapja van. Mindjárt jövök!
Ezzel ki is lépett az iroda ajtaján. Senki sem ismerte név szerint jobban a munkásokat, mint ő. Igaz, csak a keresztnevüket, de ez is figyelemreméltó teljesítmény.
Legalább egy órányit haladt előre az idő, amikor újból visszaért. Összehajtogatott farmer nadrágot szorongatott a hóna alatt, nem szólt egy szót sem, benyitott az igazgató irodájába és eltűnt a becsukódó ajtó mögött. Gondoltam, semmi közöm hozzá, hogy mit csinál az üres irodában, dolgoztam tovább.
A villanyírógép elég zajosan működött, különösen sorváltáskor, de úgy tűnt, valami nyöszörgést hallok a szomszédból. Aztán egyre kivehetőbben szólított a nevemen.
- Gyere már! Gyere már be! Segíts!
El sem tudtam képzelni, mi történhetett vele, hogy ilyen keservesen szólít. Benéztem.
Kicsi félig letolt farmernadrágban terült el egy fotelben, kimerülten, megadóan, a feje lógott össze-vissza a nyakán.
- Mit csináltál már megint?
Kérdeztem.
- Nem látod, hogy nem jön le rólam a farmer? Segíts már levenni! Most kaptam, de nem jó ez, nem jön le!
- Segítek…Persze…Nincs ennek a farmernek semmi baja. Te aztán megint jól kiütötted magad! Mit fog ehhez szólni az igazgató, ha így meglát?
- Névnap van! Nem lesz semmi baj, én így is a legjobb gépíró vagyok!
Átöltöztettem, mint egy gyereket, leültettem az írógépe mellé, elébe raktam egy kávét, hogy igya meg, én is leültem és folytattam a munkámat. Tíz óra körül lehetett, amikor belépett az igazgató. Nagyon jó ember volt, mindenkinek megadta a kijáró tiszteletet, még a takarítónőknek is virágcsokrot rendelt, ha névnapjuk vagy nőnap volt.
Mondta, hogy ma különleges nap lesz, nagytekintélyű vendégek jönnek gyárlátogatásra, mindenre figyeljünk. Ő is mindenre figyelt, nem is kellett nagyon kutatnia a szemével, Kicsin azonnal meglátta, hogy vékony testét nem a munka viselte meg, és a körülötte terjengő szagok sem kölnitől származnak.
Az igazgató a füle mögött vakargatta a fejét, pár percig gondolkodott, majd hozzám fordult.
- Kicsinek pihennie kell, de haza nem küldhetjük egyedül…
Aztán rendelkezett. Kicsit valamilyen indokkal csaljuk be a KISZ-irodába, aztán zárjuk be, amíg a látogatás le nem zajlik. Közben kipiheni magát, a vendégek sem látják meg, így lesz a legjobb. Azonban Kicsit nem lehetett csak úgy becsalni, minden indok nélkül, így külön tanácskozásra volt szükség. Be kellett avatni az akcióba a KISZ-titkárt is, a szakszervezeti titkárt is, sőt még a műszaki igazgató nőt is. Egyrészt a terv precíz kivitelezése miatt, másrészt, hogy senki se akarjon bemenni kritikus időpontban a KISZ-irodába.
A küldöttség autója éppen begördült a gyár területére, amikor Kicsire sikerült rázárni az ajtót.
Mindenki megkönnyebbült, mosolyogva fogadták a jeles vendégeket.
Kicsi is meghallotta, hogy valami történik a folyosón, látni is szerette volna, előbb csak nyitogatta fogdáját, aztán egyre hevesebben kezdte rángatni a kilincset.
A műszaki vezető gyorsan reagált, azonnal odarendelte a takarító nőt, hogy kezdjen porszívózni a KISZ-iroda előtt. A takarító meg is sértődött, amiért kifogást találtak a munkájában, amit ő minden nap lelkiismeretesen elvégez. Nem értette, hogy miért kell neki ott porszívóznia, ahol előzőleg felmosott, szőnyeg sincs, de még egy árva pókháló sem.
- Gúnyt űznek velem? Öregségemre bolondot csinálnak belőlem?
Morgolódott.
Viszont az utasítás egyértelmű volt, sietve bekapcsolta a porszívót, és a fénylő mozaikon hevesen, szorgalmasan tologatta előre-hátra. Pirulva csörömpölt, féltette a munkáját, mert az ember soha sem tudhatja mikor esik olyan hibába, amitől aztán kiáll a rúdja.
Kicsi dörömbölni kezdett, majd egyre jobban kiabált.
- Engedjenek ki! Valaki bezárt! Nyissák ki az ajtót!
A takarító nő meghallotta, fél kezével kulcsok után kutatott köpenye zsebében, de nem találta. Figyelmetlensége mentette meg őt is, és a gyár becsületét is. A nagy intézkedés közben hirtelen szólították el éppen aktuális munkája mellől, a kulcsok pedig ott maradtak egy asztalon.
A vendégek is érzékeltek valami nem oda illő zajt, de valaki ügyesen mondott egy gyatra poént, amin aztán hangosan kacaghattak, közben pedig szívélyesen tessékelve sikerült elvezetni őket a gyár titkának közeléből.

amoriana képe

A csepegő csapok meséi

A csepegő csapok hangját mindenki automatikusan felismeri. Legtöbbünk emlékeiben bosszúságok sorozatát idézi fel a puszta megemlítése is. Szinte már hallod is a monoton, idegesítő, egyre élesebb, ércesen lekoppanó vagy leloccsanó vízcseppeket. Ritka szerencsés ember, aki elmondhatja, hogy számára ismeretlen az érzés, amikor újra és újra, minden erődet összeszedve szemben állsz a fenevaddal, hogy legyőzd, hogy csavarj még egy utolsót rajta és végre elhallgasson, de úgy, hogy ne is sziszegjen tovább, mint egy felbőszített vipera. Amikor diadalmasan nyugtázod, hogy most győztél, sikerült elnémítanod, továbbra is ott lappang a bizonytalanság árnyéka, mint egy kísértő szellem és tudod, hogy bármikor sor kerülhet a visszavágóra. Ha nem hallod a hangját, akkor is résen vagy, figyeled.
Egy kora hajnali ébredés, amikor még félig nyitott szemmel tapogatódzol a fürdőszoba irányába vagy a konyhában, hogy elkészítsd a kávédat, nos ez az időszak a legveszélyesebbek közé tartozik, attól függően, hogy hol is található a nagy ellenfél. Boldog ember vagy, ha csak egyetlen csap romlott el és egyetlen helyiségből várható a támadás.
A hirtelen, meggondolatlan mozdulatok végzetesek lehetnek. Azonban ha megállsz előtte, mint alattvaló a nagy király trónja előtt, van időd megfontolni magát az érintés erősségét, sőt még azt is átgondolhatod, hogy egészen bizonyosan ezt a csapot akarod-e megnyitni. Érdemes-e megkockáztatnod, hogy felébreszd az alvó oroszlánt vagy jobb lesz tisztes távolságban maradnod tőle.
Ugyan milyen biztosítékod lehet afelől, hogy ha eltekered, akkor megvalósul a fogmosás, vagy valóban elkészül a kávéd? Ami eddig még csak csepegett, lehet, hogy most dühödten zúdul rád, megállíthatatlanul.
Az ember fia ilyenkor visszavágyik egy lágyan csobogó hűs forráshoz, eszébe jut a Kék-lagúnák édes békéje, a régi kerekes kutak, talán még Petőfi Alföldje is a gémes kúttal, Móricz Zsigmond remekbe szabott elbeszélései a paraszti életről, és szeretnél visszamenni a természetbe, el innen.
Aztán eljutsz a végső megvilágosodás állapotába, ez így nem maradhat, ki kell hívni a szerelőt. Na, de ha már eljutottál a felismerésig és el is döntötted, hogy telefonálsz, úgy érzed, akkor talán bátran le is tusolhatsz, lefőzheted a kávéd, hiszen közel a segítség.
Ó micsoda bárgyú gondolatsor ez!
Aki már megpróbálta mindezt kivitelezni, most a visszaemlékezés máig bosszúsággal teli, ám a megtapasztalás birtokosának szája szegletében megülő keserves mosolyával bólogat, olyan se nem igen, se nem nem mozdulatokkal , felhúzott szemöldökkel, néhány sóhaj kíséretében.
Mert mi is történik? Megnyitottad a vizet és amitől tartottál, bekövetkezett. Nem engedi elzárni magát. Felhívtad a szerelőket egymás után, szinte mindegyiküket, akiket a telefonkönyvben találtál. A válaszok pedig a következők voltak:
- Holnap után tudunk kiküldeni embert.
- Nem tudjuk vállalni.
- Leghamarabb holnap, ha van csaptelepe.
- Felhívom a kollégát és visszahívom.
- Ha nem tudja milyen csaptelepre van szüksége, mi sem tudunk segíteni.
A víz pedig folyik, feltartóztathatatlanul.
Beszólsz a munkahelyedre, hogy nem tudsz ma bemenni. Próbálod központilag lezárni, csakhogy a régebbi épületekben sok helyen ehhez a gondnok is szükségeltetik, ha eléred, mert Pesten sem él mindenki új társasházban és nincs a mosdókagyló alatt vagy a folyosón a szükséges eltekernivaló, csak lent a pincében.
Igen ám! Ahhoz, hogy a pincében elzárd a vizet, értesíteni kell a lakótársakat is, legalább egy liftajtóra kiragasztott felirattal.
A mázlista eléri a gondnokot, kiteszi a tájékoztató cetlit és elindul beszerezni az új, megmentő csaptelepet. Rosszabbik esetben, nem kell tájékoztatni senkit, mert nem érted el a gondnokot, hagyod folyni saját akarata szerint a vizet is és az eseményeket is, mert olyan áldozattá alakultál át, mint űzött vad a rengetegben, főleg ha nő vagy. Mert kérdem én, ki az a nő, aki tudja, hogy mit is mérjen le, egyáltalán kell-e valamit lemérnie, tulajdonképpen mire is figyeljen majd a szívbemarkoló árcímkéken kívül?
Amíg keresed a megfelelő szerelvényt, otthon már tombol az ítélet. Azt gondoltad, hogy csak a vízórád fog kicsit többet mutatni a szokásostól?
Tévedtél barátom!
Hol van az garantálva, hogy minden víz a lefolyón folyik le?
Hát persze, hogy sehol. Ezzel szemben a dugulás ördöge már alig várta, hogy csatlakozhasson az ellenség táborához. Egyszóval, mire hazaérsz, az ajtód előtt egész népes kis csoporttal találod szembe magad, akik már a behatolást fontolgatják, és a kulcscsomód tárgyi bizonyítékként szolgál, miszerint Te vagy minden bajok okozója.
A festés se olcsó mulatság, főleg az ötödiktől egészen a földszintig, és ismét boldog ember vagy, ha volt biztosításod.
Amikor már minden alattad lakó tisztességesen elázott, és hónapokon át bujkálsz a liftre várva, mert nem szeretnéd minduntalan látni a rád szögeződő megvető pillantásokat, esetleg azt is vállalod, hogy naponta le-fel megmászd a lépcsőket, és majd egy ideálisnak tűnő pillanatban kisurranhass mint egy tolvaj a hátsó bejáraton, nos akkor újból támad a víz.
Hol és hogyan? A mosógépből. Mert a víz az úr, ezt tudja mindenki. Azt is tudjuk, hogy aki csak teheti, automata mosógépet vásárol, és ezzel együtt azt is tudjuk, hogy a régi épületekben is rá lehet kötni a vízhálózatra, viszont a szennyvíz távozásának útját magunknak kell kiügyeskednünk.
Egyszerű. Bele kell lógatni a leeresztő csövet a fürdőkádba. Aztán, minden mosás előtt lelkiismeretesen ellenőrizzük, hogy helyén van-e a mi csövünk.
Miután a vízzel való hadakozásodban széleskörű tapasztalataid mellett fóbiákkal is gazdagodtál, jó esetben 10 percenként meglátogatod a mosás helyszínét és nyugtázod, a cső a helyén van.
A szomszédok is kiengesztelődtek közben, már-már úgy érezheted, mint Candide, hogy minden a legjobban van ezen a földön.
Arra gondolsz, mennyivel jobb most, mint amikor József Attila megírta a Mamát, vagy amikor még patakban mostak a vidéki asszonyok!
A konyhában fő az ebéd, kint ragyogó napsütés csalogat délutáni sétára, és Budapest csodálatosan szép. Milyen kellemes érzés mindez, jó is lenne megosztani valakivel a gondolataidat mindaddig, amíg egy váratlan csengetés fel nem ráz ábrándos jókedvedből.
Tudat alatt még kísért a múlt és egy ilyen nem várt csengetés nem a bejárati ajtó megnyitására inspirál, hanem egy gyors ellenőrzésre a fürdőszobában.
Nincs baj, nem lehet baj, cső a helyén, tehát ajtót nyitsz.
Az egyik kedves szomszéd tesz villámlátogatást, aki egy kis öblítőt kérne kölcsön, mert hallotta, hogy működésben van a mosógéped, így bátorkodott ezt az apró kérést intézni hozzád, feltételezve, hogy maradt és neki nem kell most azonnal lerohannia a szemben található üzletbe.
Ez a legkevesebb, gondolod és gondolja ő is, amit megtehet egy lakóközösség áztató.
Adsz, hogyne adnál! Berohansz a fürdőszobába, kikapod a mosdó alól a flakont, majd ráérősen elbeszélgettek. Helyreállt a béke, most már bátran közlekedhetsz a lifttel, és mosolyoghatsz embertársaid szemébe.
Jó szomszédok között gyorsan szalad az idő, a mosás programja is rég lejárt, mire a kedves vendég távozott. Mehetsz a ruhákért, kiteregetheted és ezt a csodás napot megkoronázhatod akár egy fagylaltozással is valamelyik cukrászdában.
Milyen szép az élet! Milyen jó a békesség állapotában! Ezt érzed mindaddig, amíg ki nem nyitod a fürdőszoba ajtaját és első lépted nem csobban egy hatalmasat. Egy pillanatig értetlenül állsz a bokáig érő vízben, aztán egyszerre száz kezed nő ki és minden elérhető törölközőt, megmaradt szennyest mind a száz kezeddel a vízre dobod, hogy magába szívja.
Felitat, csavar, felitat, csavar! Sürgetnek a váltakozó, egyre gyorsuló parancsszavaid.
Ha tehetnéd, felhörpintenéd a padlóról, vagy magadba szippantanád mint egy búvárszivattyú, bármit megtennél már, csak ne ismétlődjön meg az a rémes nap.
Megismétlődik. A víz kéjes örömmel szivárog, majd zúdul lefelé. Amikor az utolsó cseppjét is felitattad, kimerülten, rémülten körbenézel, hogy mi is történt itt, hogyan járt túl ismét az eszeden?
A válasz rád röhög a padlóburkolat felé tátogó csőből, amit feltehetőleg akkor mozdítottál ki a kád szélére illesztett pozíciójából, amikor az öblítőért nyúltál le. A felismerés megrázó birtokában tehetetlenül állsz és már hallod is az egyre közeledő szapora lépteket.
Tudod, itt már semmilyen magyarázkodás nem segíthet, ez már a vég órája. Kezdődik minden elölről.
Életösztönöd azt súgja, talán egy kis kegyes hazugsággal menthetnéd megtépázott becsületed utolsó, apró szilánkját.
Talán mondhatnád, hogy nem érted honnét folyhatott le a víz.
Meg is próbálkozol vele, valami csodában bízva. Az egyik szomszéd saját szemével akarja látni a bűntény színhelyét és mint egy kriminalisztikai szakértő halad elől. Vizet már nem lát. Kutat, nézelődik, majd megkérdi.
- Hogyan fürdenek itt?
A kérdés amilyen váratlan, olyan biztató is, még nem sejted pontosan hová is vezet ez, de ráhagyod és felelsz.
- Általában tusolunk.
- Akkor már értem.
Mondja, majd elmagyarázza a helyzetet.
- Nézze meg a kád szélét! Rés van a fal és a kád között, rossz a szigetelés. Amikor tusolnak, figyelhetnének rá, hogy ne tartsák a zuhanyrózsát a rés felé. Mi éveken át így mosdunk, de nem pocsoljuk szét a vizet. Ne állva tusoljanak! Üljenek bele a kádba, vagy guggoljanak! És csináltassák meg a szigetelést!
- Jó….Beleülünk…vagy guggolunk…Megcsináltatjuk…
Válaszolod, nem is mondhatnál egyebet.
Ott állsz megszégyenülve, belefáradva, engedelmesen.
Aztán érzékszerveid megtanulják felismerni a lecseppenő hangokat éjjeli álmod közben éppúgy, mint a nappali zajok között. Megtanulod azt is, hogy a vizet nem tudod uralni, csak ideig-óráig.

everking


Tartalom átvétel