Évszakok

Síró február

Februárból már kifelé haladva,
a lelkünk vágyik az újabb tavaszra,
szeretnénk végre kimenni a télből,
és többet kapni nap gyújtotta fényből.

Pedig nem harap a goromba hideg,
nem mar a nagy fagy, mégis olyan rideg,
még suhannak a kapucnis kabátok,
de hol félcipőt, hol meg csizmát látok.

Hol esőtől, kis hótól védekezünk,
míg néhányan a múltba feledkezünk,
mikor a tél az utakat elzárta,
szánkókat húztunk, olyan idő járta.

Elérkeztünk a nagyböjt kezdetéhez,
bánhatjuk, hogy az ember beteggé tesz,
földet, klímát, egymást, élővilágot,
hogy sír február, és hóról lát álmot.

2016. 02. 18.

Virágzó június

Hatodik hónap van, tikkasztó a nappal,
forró az aszfalt, a meleg perzselő,
a nyári napforduló most már háttal,
lila harangvirágokat csalt elő.

Láng szirmokkal teli égőszerelmek,
messzire illatozó levendulák,
és a porcsinrózsák a járdák mellett,
mind kinyíltak már, ahogy a kerti mák.

Petúnia piheg balkonládákban,
menyecskeszemre katicák szállnak,
mezei szegfűk apró sokaságban,
fejükkel intve köszönnek a nyárnak.

Réti margitvirág, tüzes liliom,
tarka árvácskák, és gyűszűvirágok,
titeket nézve ringat a nyugalom,
mellétek lépve szebb világban járok.

A rózsák pedig úri méltósággal,
pompázó bársonyban felsorakoztak,
ablakomon bekavargó illatukkal,
az édenből egy kicsit idehoznak.

Nyári záporok csitítják a földet,
áztatják kirepedt, kiszáradt ajkát,
megfürösztenek hegyeket és völgyet,
megcsiklandozzák a kannáknak talpát.

Sarkantyúvirág és pálmaliliom,
mályvarózsák és sárga pipitérek,
tart még június, ha hullik is szirom,
s titeket dicsér ez a nyári ének.

2017.06.24.

Mintha

Mintha megújulnék tavaszhasadásra,
a lelkem apróságoktól is felderül,
visszamosolygok a kelő napsugárra,
bár testemen érzem, hogy egyre nehezül.

Mintha az életem még előttem állna,
úgy ragad magával egy furcsa hangulat,
és Mozart vagy Chopin zenéje szállna,
város zajában törve magának utat.

Mintha minden ember szebbé, jobbá válna,
egymás felé nyújtva segítő kezüket,
nem lenne senkinek szertefoszlott álma,
mikor rügyet fakaszt fa, virág, becsület.

Mintha a féltekén minden megváltozna,
pedig csak tavasz van, egész az elején,
olyan, mintha harang senkiért se szólna,
feltölt örömével a tavaszi remény.

2017, 03. 05.

Zöld elő

Vén telünk idén is összecsomagolt,
bőröndjébe zárta a fehér havat,
később kandikál ránk égboltról a Hold,
langyosabb reggelek bontják a tavaszt.

Napsugár fésül kiszürkült pázsitot,
rügyekkel flörtölget, játszik pajkosan,
és a természet macskaként dorombol,
lustálkodva még, pihenget álmosan.

Szinte felsóhajt minden kis melegtől,
amely simogatja hideg homlokát,
feledkezne már az összes telekről,
nyitni szeretné a zöldnek otthonát.

Minél szélesebbre tárni ajtaját,
hogy nyíljon hóvirág, krókusz, nárciszok,
hogy bokrok és fák virágba borulván,
hirdessék tavasz van, újra boldogok.

2017. 03.05.

Április aranya

Nem tudom hányszor mentem át a réten,
sosem számoltam, de nem is akarom,
nem tudom, hányszor futottam vidáman,
bandukoltam, ha szomorú volt napom.

A gyermekláncfűre viszont emlékszem,
mikor virágzott a patak oldalán,
a zöldellő mezőn szerte sárgállott,
s én csak ámultam április aranyán.

Mert olyan volt, mint milliónyi tallér,
drága kincs hevert, akármerre néztem,
mosoly nyílt őszinte, gyermek ajkamon,
néhányat belőlük mindig letéptem.

Szárából csodás ékszert készítettem,
gyűrűket, karkötőt, hosszú nyakláncot,
több munkával, de annál ékesebbet,
fejemre koszorút, s így jártam táncot.

Vázája otthon stampedlis pohár lett,
három, négy szálnak rétünk vagyonából,
elégnek bizonyult, hogy boldog legyek,
hiszen kincsem volt tavasz aranyából.

2017- 02-17.

Téli fák

Csak a csontvázuk maradt, fekete kérgek,
mégis mutatják a télnek, hogy még élnek,
évgyűrűk karikáznak törzsükön belül,
ágaikon szunnyadó rügy még szenderül.

Várnak türelmesen, a ködfátyoluk nagy,
és dérből horgol rájuk csipkéket a fagy,
tündöklő fehéret, szebbnél szebb mintákkal,
varázslatosságuk vetekszik a nyárral.

Amikor a zöldnek minden árnyalatán,
táncot jár a Nap, és árnyat ad a platán,
mikor minden vidám, csordultig az élet,
s dús levelek közül szól a madár ének.

Most csend van, körbefon mindent a szürkeség,
nyirkos hidegben nem látszik a magas ég,
csak a fák, és valami édes, bús remény,
több egy karikával, de érkezik a fény.

Megcsillan a déren, és minden feketén,
melegséggel tölt fel, mint kályhákat a szén,
mert a téli fákon ott van az üzenet,
az élet nem áll meg, s éltet a szeretet.

2017. 01. 07.

Hallgatag november

Hallgatag november

Hallgatag november, mindhiába nézlek,
hullajtod fáidról ősznek leveleit,
csapzott gallyaidon kapaszkodó fészkek,
gazdátlanul várják a nap sugarait.

Elfogytak színeid, minden tarkaságod,
alig csodáltuk meg, s örvendett a lélek,
megint elérkezett csendes mélaságod,
már tartod ágaid a közelgő télnek.

Hallgatag november én vigasztaljalak,
akinek a nyár is csak könnyeket hozott,
jól tudod, hogy fáid újra kihajtanak,
az én éltem véges, s tán végig átkozott.

Komorságod rövid, talmi szürkeséged,
közelebb kerültek már az angyalszárnyak,
ismét visszakapod összes büszkeséged,
tündöklő hópihék mikor majd leszállnak.

Hallgatag november, vigasztalj te, kérlek,
üzend nekem csupasz ágaid között,
hogy szívem kínjai egyszer véget érnek,
s kiűzi a fény, hová bánat költözött.

2016. 11. 07.

Egy januári nap

Mintha a bűnbánat napja lenne,
minden komor, vezekléshez öltözött,
hamuszürkét vont reá az égbolt,
a látóhatár is közel költözött.

Öreg fa néz a többiek közül,
fekete ágai, mint holtak keze,
minden, minden most olyan szomorú,
lélekig hatol az elmúlás szele.

Fázik a kertben megmaradt pázsit,
várja, hogy megjöjjön a feloldozás,
gyenge szálacskáin dér virágzik,
és nem küld illatot a levendulás.

Hideg van, s oly’ nyomasztó a látvány,
kedvetlen ember lép elő a ködből,
nyakát behúzva lehel ki párát,
lépte visszhangzik a megfagyott rögről.

Apró pöttyöcskék érkeznek fentről,
lassan ereszkednek, rendezetlenül,
egyre nagyobbak, sűrűbbek lesznek,
hull a hó, hull a hó rendületlenül.

Puha paplant terít le a földre,
gallyakat csiklandoz míg helyezkedik,
a színek mind hócirmossá válnak,
s a Pilis majd fehéren emelkedik.

Téli ragyogás borít be mindent,
az öreg fa mostanra varázslatos,
kicsi cinke etetőre röppen,
pár óra telt, és minden csodálatos.

2012. 01. 18.

Decemberi szélvihar

Téli szél az éjsötétben,
éhes kéjjel körbe járt,
mérges hévvel fákat tépett,
sírt a kéreg, tört az ág.

Zúgott, bőgött őrült módon,
éles késsel ölt, kaszált,
háztetőket kérges kézzel,
rázta, zúzta nem lazsált.

Mélyre szállt, majd égbe kúszott,
szédült vágya frigybe zárt,
árva álmok félre bújtak,
rémült sóhaj fagyta át.

Fények távol táncot jártak,
kóbor ének lopva szállt,
félve nézett rá a bálra,
őrszemként a holdsugár.

2011. 12. 09.

Márciusi ének

Duzzad már a keble márciusnak,
lágy fuvallat sétál át a mezőn,
bokrokat fonnak körbe a fények,
rügyeket nyitnak az aranyesőn.

Szemeink elé színek tárulnak,
bódulatba ejt ez a tarkaság,
rózsaszín, fehér, sárgák társulnak,
és szirmait kibontja minden ág.

Most örül a szív, nevet a lélek,
felerősödnek a madárdalok,
mert olyan jó a tavaszi ének,
ilyenkor én is vidámabb vagyok.

2012. 03. 23.

everking


Tartalom átvétel