Haza és városi versek

Hazahord mindegyik álmom

Otthon először azt kérdezgették,
megszoktam-e, jobb-e ez a nagyváros,
tudtam én jól, hogy hogyan értették,
a mérce egymással nem volt arányos.

Itt több a fény, ott békésebb az est,
itt sok ember megy el egymás mellett,
falun köszönni senki nem volt rest,
Pesten egymásra nézni sem kellett.

Nehéz volt először közlekednem,
mert minden embert én kerülgettem,
mindig kitértem, beleszédültem,
így neveltek, így diktált az illem.

Megtanultam felvenni a ritmust,
együtt rohanni, hajszolt a város,
nem ismertem soha a luxust,
s maradtam tömegben is magányos.

Itt szaporodnak ismerős arcok,
de gondolatban falumban járok,
és megvívom minden nap a harcot,
mert valami másra, jobbra vágyok.

Vágyunk millióan Budapesten,
vágyik otthon az a pár száz ember,
együtt, ismerős és ismeretlen,
medrünkben, mint folyók és a tenger.

Megszoktam és már meg is szerettem,
most éppen Rákospalotát áldom,
mert egy időre helyem itt leltem,
mégis hazahord mindegyik álmom.

2017. 02. 19.

Erről beszélgetnek nálunk manapság

Rég, egy hétig se volt baja a kenyérnek,
most meg két nap után máris penészes.
Örüljetek, hogy még nem jegyre adják.
Erről beszélgetnek nálunk manapság.

A tejet én már csak a kávémba teszem.
Nincs is abban sok tej, amit te veszel.
Felénk még lehet házaknál is kapni.
Nem mehet mindenki tanyára lakni!

Pedig itt fejhetnéd naponta a kecskét,
Pesten barátom te nem kapsz menyecskét!
Munka merre van? Inkább azt keresnék.
Én gazdag férjet. Kérem, jelentkezzék!

A pénz nem boldogít, megértés a fontos!
Azért nem kapsz, csak orrod alá borsot!
Dínomdánomék sosem unatkoznak.
Van miből, hát hét ágra mulatoznak.

Nem mese, nem móka, és nem is mondóka,
gödör aljából így hangzik a nóta,
magyarok egymás közt ezt dúdolgatják,
erről beszélgetnek nálunk manapság.

2009. 12. 11.

Okkal vagy ok nélkül

Február utolsó napja volt,
hazamentem, mert haza kellett mennem,
oda, hol gyermekkorom leéltem,
ahol mindig valami jobbat reméltem
megtalálni majd.

Végigmentem a lugas alatt,
otthon voltam, mert otthon kellett lennem,
okkal, vagy ok nélkül abban a kertben,
ahol két nyírfa őrizte görnyedten, csendben,
szívem vágyait.

Megálltam az öreg pad helyén,
emlékeztem, mert kellett emlékeznem,
s lelkem megpihent a jól ismert tájon,
mert ott bújik meg legtöbb szeretett lábnyom,
az avar alatt.

2009. 03.01.

Magyar Mázikok

Akik leéltek már együtt ötven évet,
aranylakodalmon talán elmesélnek
fiatal korukról néhány szép emléket.

Visszagondolnak a nehezebb napokra,
amikor ünnepre sem futotta torta,
gond és baj jutott csak asztalra, szatyorba.

Esküt tettek és azt végig megtartották,
se jóban, se rosszban, egymást el nem hagyták,
bár forgatta bőven betegség a naptárt.

A fű idén is kizöldült az udvaron,
és hangya gyalogol az öreg házfalon,
messzebbről nem látszik, csak néhány régi lom.

Tudjuk, a tücskök éjjel ott is zenélnek,
és madarak tárják szárnyukat a szélnek,
de ki tud arról, hogy Mázikék hogy élnek?

Hogyan emlegetik azt az ötven évet,
amelyben megmaradtak végig szegénynek,
s kik voltak azok, kik gondjaikra néztek.

Hány ilyen pár van még ebben az országban,
betegen ünneplők, csíkos pizsamában,
éppen csak megélők, mintás otthonkában.

Míg a felelősök dölyfösen mulatnak,
ország javaiból kézről-kézre adnak,
és a Mázikoktól mindent megtagadnak.

Esküt tettek, de szavukat feledték,
a jót maguknak,a rosszat nekik mérték,
az ember darab-darab, szolga, nem érték.

Hány családban lesz így aranylakodalom,
lesz-e majd család és el mennyi vándorol,
mint arany magánszéfbe, s néphez a nyomor.

2016 05.26.

A néppel vagyok

Én a néppel vagyok, a sokszor elhagyottal,
akiknek hónap végén nyűtt pénztárcájukban,
egy kevéske aprópénz koppan még, ha koppan.

Átérzem mindannyijuk, összes kínlódását,
megélem egy gyerekként, anyaként, emberként,
a nem tudom miből, és most sincs nyilallását.

A népből egy asszony, ki elváltan özvegyült,
vívom örökös harcom, főleg egyedül,
akin az Isten végül mindig megkönyörült.

Hit, remény, és szeretet a népet el ne hagyd,
holnap, ki éhesen, fedél nélkül ébred,
Istenem, annak kitartást, erőt és étket adj.

Adj józan észt, belátást a harácsolóknak,
dörgedelmes hangoddal mondd nekik, hogy elég,
szórd szemükbe porát a damaszkuszi útnak.

Én e néppel vagyok, a sokszor kirabolttal,
a szívünk fáj, de itthon kolompol végig,
minden sóhajt, imát, fohászt, a magyarokkal.

2016. 06. 05.

Egy magyar sóhaj

Itt vagyok, bár nem kértem,
és nincs is számottevő
jelentékem,
néhány ember tudja csak
puszta létem.

Itt a földünk alattam,
a hazám, melyhez mindig
hű maradtam,
számolta a pénzem, ha
kérte, adtam.

Itt van múltam, jelenem,
gyűlölködés sose volt
még kenyerem,
s nem tartottam senkinek
a tenyerem.

Itt van minden ébredésem,
bocsásd meg Isten, ha ez
tévedésem,
és álmaimba fulladt
révedésem.

2011. 08. 03.

A Duna átlépte partjait

A Duna csak duzzad jó öreg medrébe',
túlcsordulva rajta partjait átlépte,
de nem háborogva, csendben emelkedett,
elnyújtotta magát mindkét rakpart felett.

Emberek figyelik jártukban-keltükben,
fényképező, mobil kattant a kezükben,
másfelé zsákokból építik a gátat,
tízezrek küzdenek, hol a folyó áradt.

Árvízi hajósok gumicsónakokban,
eleveznek lassan saját utcájukban,
a Lupa-szigeten háztetők kémlelnek,
ajtók és ablakok vízbe temetkeztek.

Az Erzsébet-híd táján én is megálltam,
arra vitt a dolgom, kicsit elméláztam,
meddig emelkedik baja az embernek,
s ha levonul az ár haza hányan mennek...

2013. 06. 10.

Hamus az ég alja

Hamus az ég alja, a hegyek feketék,
most sűrű szürkeségbe öltözött a kék,
vastag pelerinjét magára takarta,
Újpestnél a napfény, nem kacsint át rajta.

Semmi zöld, semmi részegedett sárgák,
távolban az erdőt szemeim nem látják,
egy nyárutói festmény ecsetvonása,
ennyi csak a Gugger, és a többi társa.

Kifeszített vásznon elkeresztelt emlék,
itt ülök és nézem, ahelyett, hogy mennék,
de a tizediknek ez egy nagy varázsa,
szobámból tekintek minden alkotásra.

Még a borongósak, sötétek látszanak,
de tudom, a fények egymással játszanak,
és jön majd a nyugvó Nap édes ragyogása,
hogy kiéleződjön a hegyek vonása.

Ma, vagy majd holnap, a mester dönt felettünk,
mind azt nézhetjük, amit kiérdemeltünk,
de ahhoz, hogy az ember a szépet lássa,
béke kell a szívnek, s lelkek javulása.

2014. 08. 21.

A Béke-téri fák alatt

Nyár volt, perzselő júliusi nap,
verejték borította testem,
vízhólyag duzzadt a lábamon,
bicegve árnyékot kerestem Pesten.

Tudtam, a Béke téri fák alatt,
egy padon majd megpihenhetek,
magasra nyúlt, sűrű lombjaik,
a hőség elől addig elrejtenek.

Egy asszony mellé letelepedtem,
kiflit majszolt, nagyot harapott,
a Szent László harangja kondult,
karórám is éppen delet mutatott.

Csevegni kezdtünk, mint jó barátok,
kiket sorsuk más utakra vitt,
kinyitotta nyűtt memoárját,
és mesélni kezdte, ő miért van itt.

Ahonnét a Hold is elbitangol,
ahová sosem tűz be a Nap,
dohos pince zord rejtekében
alszik éjjelente, mint letett kacat.

Tavaly még Fortuna kegyeltje volt,
hajnalonként sok gombát szedett,
idén egy fiú lett szerencsés,
csak lábnyomát leli sampion helyett.

Sóhajtott, majd előre mutatott,
műlábakon nő futott felénk,
kacajával megtelt a sétány,
„Hajrá Kati!”- kántált a parkbéli nép.

Néhány öreg tapsolt körülöttünk,
a füvön vén kutya hempergett,
szánakozva néztem e két nőt,
közel egy óra hirtelen lepergett.

Nyár volt, perzselő júliusi nap,
verejték már nem marta testem,
a vízhólyag sem zavart tovább,
úgy éreztem, Isten ölébe estem.

2010. 02. 17.

Városligeti Akropolisz

Mintha az Akropoliszba léptem volna,
a Hermina útról a görög ókorba,
színpaddá vált előttem a Városliget,
és velem néhány ember a nézője lett.

Szereplői, a fák, mind helyükön állva,
várták, visszájára forduljon a dráma,
hogy végül kigúnyolják egy szatírával,
frappánsan kigondolt karikatúrával.

Én csak néztem ott, lélegzet visszafojtva,
a fényjelenséget döbbenten ámulva,
már magam sem tudtam mi az, amit látok,
pesti Antigonét, vagy azok ott lángok.

Egy pillanat, mely agyamat átfutotta,
múltat, mát és jövőt így összekapcsolta,
de nem volt az több a jelen valóságban,
csak a naplemente, izzó ragyogásban.

2015. 11. 20.

everking


Tartalom átvétel