Természet

Hazafelé

Tegnap este hazafelé olyan csodát láttam,
égbe vitt az út előttem, pedig nem is szálltam,
nyolcvanhárom kilométer volt még Pestig hátra,
pálya végét nem jelezte semmiféle tábla,
mégis mintha az M3-as ott már véget érne,
s belefutna mindkét sávja a végtelen égbe.

Sötétedett és a felhők komor kék ruhákban,
karolkodva elnyújtóztak fodros hullámzásban,
nem is tudom, vagy egy tenger háborgását láttam,
valahol az éjszakában, messze, félhomályban,
ahol se hold, se csillagok, mint a világvégén,
mélység volt vagy magasság, de ott jártam a szélén.

Alatta egy sáv húzódott vérnarancs színével,
világító őrtoronyból nap gyújtotta fénnyel,
jelezve, hogy arra menjek, semmitől se féljek,
nézzem amit ott láthatok, örüljek a szépnek,
s hol a zord kék szakadozott változott a látkép,
repülőre kéne szállnom, nem láthatnám másképp.

Olyan volt, mint hóval fedett magas hegygerincek,
ahonnét a csúcsosabbak szürkén kitekintnek,
és mintha a bárányfelhők direkt szétválnának,
aztán habbá formálódva hóra pottyannának,
káprázatos fehérséggel mindent körbevéve,
mintha csak az angyalkelme onnan lenne mérve.

Aztán a hold addig-addig hajtotta az alkonyt,
ameddig a színeknek már a hűlt helyük sem volt,
az éjszakát felköltötte megszokott álmából,
a sötétség körülnézve kilépett ágyából,
de alig látott ő is a nagy feketeségben,
ezért néhány csillagot még felkapcsolt az égen.

Tegnap este hazafelé ilyen mozit néztem,
filmvetítés másnapján is jó volt felidéznem.

2017. 04. 09.

Rám nézett egy fa

Fáknak gyökerei hallgatnak a méllyel,
csak lombkoronáik játszanak a széllel,
levelük és törzsük mutatják mifélék,
nem hazudik egy sem, megvallja kilétét.

Úgy szép mindegyikük, ahogyan léteznek,
mindegyik árnyat ad a fáradt embernek,
és a fáradt ember megpihen alattuk,
de ha kivágják őket, nem sír miattuk.

Az ember is őszinte hűs árnyuk alatt,
amikor elhagyták és magára maradt,
vagy mikor szívet vés kérgükbe emlékül,
és szerelmébe a nap is beleszédül.

Szereti az ember, amikor kizöldül,
virágzásaikkor, égi dallam zendül,
és szirmaik mintha hangjegyek lennének,
lelkünk orgonáján felcsendül az ének.

Fészkeket ringatnak türelmes gallyaik,
várják, hogy jöjjenek díszes madaraik,
és mikor a felhők megnyitják csapjukat,
felfrissülve ontják üde illatukat.

Összes fáink mindig minekünk szolgálnak,
akkor is, amikor vége van a nyárnak,
elégnek értünk, hogy meleget adjanak,
a didergő emberek meg ne fagyjanak.

Az emberek pedig pusztítják a fákat,
öldökléseiknek nem szab semmi gátat,
lassan maguk alól kiirtják a földet,
az ember büszke, az élet belegörnyedt.

2017.04.07.

A pipacshoz

Ó, te gyenge, lenge bimbó,
vékony ruhád széllel ringó,
mitől lehetsz ilyen bájos,
pirulásod kacér, lányos.

Meghajolgat vékony szárad,
nap, ha égeti a hátad,
és lehajtod szépen fejed,
szél süvít vagy zápor ered.

Máskor mezők spanyolja vagy,
szenvedélyed ereje nagy,
flamencot jársz, tüzes táncot,
gondról simítod a ráncot.

Nézlek, nézlek úgy csodállak,
rubinja vagy mennyi tájnak,
út széleknek, parlagoknak,
mosolykincs a vándoroknak.

Májustól tart lakodalmad,
összegyűlt már sokadalmad,
húzd rá tücsök egyszer élnek,
kijár ez a menyecskéknek!

Mert ha majd az őszt követik
piros ruhát mind levetik,
a pipacsok elköszönnek,
s újabb év míg visszajönnek.

Égi vattacukor

Vattacukrot gyártott fent az égbolt,
és köröttük minden olyan kék volt,
mint sima víztükre a tengernek,
hol a fények élükön pihennek.

Alattuk a fák zöld koronája,
meg se rezzent, szellő nem riszálta,
és a törzsük, az is szinte fénylett,
belakkozta a nyár az egészet.

Délidő volt, a Nap magasra ült,
tűzhelyén az ebéd éppen kisült,
madaraknak a nyomát se láttam,
tán helyettük is repülni vágytam.

Fel a fáknak a legtetejére,
onnan aztán a csodakék égre,
harapásért a vattacukorba,
mert olyan, mintha igazi volna.

2016. 07.04.

Az erdő mélyén

Az erdő legmélyén jártam,
ahol milliónyi ág van,
és a temérdek zöld levél,
balettozik, ha fúj a szél.

Bükkfák szürkés törzsét láttam,
csodálni őket megálltam,
mily egyenesek, magasak,
egyenes árnyat fest a nap.

Az avaron gizgaz semmi,
nem akartam tovább menni,
pihentem a tisztaságban,
mint kitakarított házban.

Az illat elandalított,
és a csend magába szívott,
lábam előtt egy fűtenger,
terült el itt a hegyekben.

Kicsiny és törékeny voltam,
de éreztem lelkem jól van,
felfrissülve, megújulva,
léptem rá a gyalogútra.

Kezet fogtam bükkfaággal,
mint egy régi, jó baráttal,
várjon rám, mert visszatérek,
addig őrzöm az emléket.

2016. 07. 10.

Csönd ölelt

Orfűn ültem a tó partján,
körbefont a csupa zöld,
szellőn hintázgatott a nád,
csönd ölelt, a puha csönd.

Elszakadt a Nap gyöngysora,
s mind a tóra potyogott,
káprázatos ezüst fénnyel,
a víz tükrén ragyogott.

Mozdulatlan volt e bársony,
moha színű és feszes,
csipkehullám terült rajta,
sejtelmesen oly’ nemes.

Itt-ott gyémánt csillogással
tündökölt az alkonyat,
ültem Orfűn a tó partján
s elrabolt a hangulat.

2011. 07. 12.

Fehér csodavilág

Égből eleresztett
hófehér sokaság,
apró szálldogálók
már pöttyözik a tájt,
szél sodorja őket
hol jobbra, hol balra,
hatalmas függönnyé
meg-megtáncoltatva.

Sűrűsödnek, nőnek
egyre szaporodnak,
csupasz faágakon
egymásba karolnak,
duzzadnak a gallyak
szinte összeérnek,
csipkés széleiken
jégcsillagok égnek,
aztán mindent befed
angyalszárnyak tolla,
csodavilág tárul
parkokra, dombokra.

2016. 01. 04.

amoriana képe

Áradás

Árad a Sajó, a Szamos, a Tarna,
Észak-Magyarország újabb bajba’,
nyíló virágokról jobb lenne írni,
ha senkinek nem lenne oka sírni.

Ezrek éjjel-nappal talpon a gáton,
homokzsák kézben és fáradt vállon,
Edelény utcáin hömpölyög az ár,
a szentendrei Skanzen romokban áll.

Az M1-es beszakadt váratlanul,
idén májusban is a víz lett az úr,
aszfalt közepén mint lázadó szolga,
s autókat emésztene kráter gyomra.

Csapás, csapás hátán, nyögi az ember,
segítő kéz most mindenhová elkel,
a természet kivételt velünk sem tesz…
Óvjuk a földet, amíg késő nem lesz!

2010. 05. 18.

amoriana képe

Ablakomból nézem a telet


Ablakomból nézem a telet,
szemben erőmű füstöt ereget,
úgy úszik bele a szürkeségbe,
ahogy gondolat a feledésbe.

Hópihék kavarogva szállnak,
kezét mintha ráznák a szitásnak,
székemből már fel kellene állni,
lassan a kéményeket sem látni.

Istenem, most úgy haza mennék,
csalogat sok gyermekkori emlék,
de jó lenne kimenni a dombra,
onnan nézni hókendős falumra.

Csodálnám a fehérlő tájat,
menyasszonynak öltözködött fákat,
jó volna a cinkéket meglesni,
vagy mezőn szarvas nyomot keresni.

Szobámból nézem csak a telet,
varjak szállnak el a remiz felett,
közben kigyúltak az est fényei,
s aludni térnek a múlt képei.

http://www.origo-haz.hu/cinke/cinke/node/9415

amoriana képe

A pataknál

Vén patakunkat összenyomta a sok nyár,
medrében a békanyál is mélyre ült,
két partján gizgaz tekint győztesen körül.

Ember már alig jár a gyalogúton át,
kifakult körülötte a tarka rét,
egy-egy kutya csahol keresztül rajta még.

Rég hangos volt a táj, széles a taposás,
akkor élénken nyüzsgött itt az élet,
virágot szedtünk vagy lestük a gőtéket.

Az öreg híd áll még, elmerengtem rajta,
aztán esőcsepp pottyant a patakba,
s egy ringlószilva beesett a nyakamba.

2009. 08. 22.

everking


Tartalom átvétel